1949-ben, nemzetiségre és állampolgárságra való tekintet nélkül (Sztálin nemcsak saját népét irtotta), már több millióan voltak a politikai foglyok a Gulágon. Nagy volt a bűnük: a „nép ellenségei” voltak.. A „népek bölcs vezérét, a hatalmas Sztálint” nem az áldozatok száma, hanem a végeredmény érdekelte: rabokkal felépíteni a szép jövőt, a kommunista társadalmat. Az, hogy „a kommunizmus ezen építői” mind odavesznek, a vezért nem érdekelte. Így nem csoda, hogy a több mint 600 ezer magyar elítélt közül alig háromezren tudtak csak hazatérni. S ők is sokáig hallgattak. Mert hallgatniuk kellett: minden titkosítva volt, beszélni nem volt szabad, meg aztán a magyar amúgy is „bűnös” nép volt. Meg aztán „legyőzöttek” (vae victis – jaj nekik) nehogy már akadályozzák a nagy, és az egyre nagyobb szovjet birodalom terjeszkedési és stratégiai terveit, melyeknek végső célja a kommunista világuralom megteremtése volt. Ezért természetes, hogy a korlátlan hatalommal rendelkező vezér, nagy figyelmet szentelt a „rebellis” nemzetek irtására, végső soron a pusztulására.